Búcsúzunk

Nagy Sándorné, Joli néni emlékére

„Kincseink tanítóink, öregeink, íróink is, akik
a maguk tapasztalatait,
élményeit, tanulságát velünk közlik,
melyek megszerzéséért ők éltek,
dolgoztak, gyűjtöttek, szenvedtek meg.”
(Vörösváry László)

Nagy Sándorné, Joli néni is ezt vallotta, aki 90 éves korában, 2011. október 23-án örökre elaludt.

A tényeket nehéz tudomásul venni. Könnyű viszont felidézni Joli néni vitalitását, jókedvét, az életbe vetett hitét, amelyből sokan tanulhatnak és emlékezhetnek.
Mindannyian tanítványai voltunk. Én is. Nyugdíjasként ismertem meg őt, a szeretetre méltó nagymamát, dédnagymamát. Igazgatóként volt mit tanulni tőle, és ez olyan könnyen ment!

A csoda a lénye volt. Mesélt, átérzett, szeretett, adta önmagát! Varázsolt, egy láthatatlan csodapálcával, amivel csak megszeretgetett mindenkit. És máris a hatása alá került az, aki ember akart lenni.
Épp ezért sírni kényszerülünk. Elaludt egy csodálatos tanító néni, aki emberségével és példamutatásával követendő mintát adott a gyermekeinek, az őt követő tanítóknak, akik nála tanultak gyermekként.

Joli néni még tanítóképzősként költözött a kerületbe, megélte a háború nehéz éveit, ami alatt első tanítói állását egy vidéki iskolában töltötte be. 1949-ben került a mindig is vágyott Piros Iskolába, ahol 30 éven át hűségesen tanított. Rá hivatkozva mind a mai napig a volt szülők és a nagyszülők iskolánkba irányítják gyermekeiket. Nagy szeretettel és hivatástudattal végezte munkáját, bemutató tanítások, kiváló versenyeredmények igazolták ezt. Elismert tanítója volt a kerületnek és iskolájának, ahogy férje is kerületünkért dolgozott, lánya pedig követte őt a tanítói pályán.

Egyik tanítványa, Forgóné Várady Ildikó, alsós igazgató-helyettes így írt gyermekkori emlékéről: „Határozottsága, következetessége, igényessége a huncutkodáson kívül a tanulásra ösztönzött. Sokat vetélkedtünk, sok versenyen sikeresek voltunk, és közben a közösségünk összekovácsolódott. Mindezt áthatotta Joli nénink szinte sose múló optimizmusa, jókedvű nevetése és hahotái, amit a folyosó végén is hallani lehetett, és persze mi is vele vidultunk. És akkor olyan akartam lenni, mint ő…. Az egészben az a szép és erőt adó, hogy most ugyanabban a tanteremben taníthatok, ahol engem is tanított, úgy szoktam nevetni, ahogy Joli néni szokott, hangosan. Felemelő érzés az is, amikor régi osztálytársak, rokonok, ismerősök gyermekeit látom a padok között.”

Hatott, alkotott és gyarapított, mert ez volt az ő mestersége és életműve!

Nyugodjon békében!

Elek Noémi
igazgató

Budapest, 2011. november 8.